Van egy könyv, amelyet nem emberi kéz írt. Nem tintával, hanem porral, homokkal, sóval és vérrel. Lapjai nincsenek, mégis minden ember olvasta már, aki valaha hallotta a szelek szavát. A szelek könyve ez – a láthatatlan krónika, ahol minden fuvallat egy mondat, minden vihar egy fejezet. És benne a szél egyszerre szerelmes és ellenség, isten és áruló, gyilkos és megváltó.
Északról Boreasz jön, a rideg szerető. Jeges csókjával elnémítja az erdőket, befagyasztja a folyókat, s mintha maga az idő dermedne mozdulatlanná. Kegyetlen, de tiszta: fehér leple alatt új kezdetek születnek.
Nyugatról Zephyrosz érkezik, a titkos szerelmes. Halk, mint egy sóhaj, könnyű, mint egy virágszirom. Ő az, aki a szerelmesek szavait átszállítja a tavaszi mezőkön, aki minden érintésnél tovatűnik, mielőtt birtokolhatnánk. A szív fuvallata ő.
Délről jön a sirokkó, az áruló. Vörös homokköpenyben lép be a városokba, falakat színez, lelkeket bolondít. Aki sirokkó idején dönt, az nem önmaga dönt – a szél súgja fülébe a végzetet.
A sivatag mélyén a Khamsin tombol, a gyilkos. Ötven napig perzsel, tüzet fúj, karavánokat temet el. A beduinok azt suttogják: a Khamsin elmos minden nyomot, s ha túléljük, új emberként születünk újjá.
És van Az Árnyak Szele, amely ellen hadak vonultak. Krónikák írják: zászlókkal, kardokkal, sorfalban álltak a katonák, de a vihar megvadította lovaikat, szétszórta táborukat. Kardjuk a semmibe vágott, mert az ellenség láthatatlan volt. Az Árnyak Szele nem pusztán gyilkos – isten, aki ítéletet hirdetett.
Keleten a monszun az úr, a szövetséges és zsarnok egyszerre. Ha megjön, életet hoz, ha késik, pusztulást. Az emberek imával várták, mintha istent fogadnának: az évszak ritmusában ott dobol a világ szíve.
Ott van a Simoun, a démon. Vörös lehelete fojtogat, forróbb, mint a tűz, gyorsabb, mint a villám. Amikor jön, az ég vérré válik, és minden hang elnémul. A Simoun nem pusztán szél – ő maga a halál, amely egyetlen sóhajjal emészt el mindent.
Marokkó földjén az Eses születik, a forgószél, amely ellen a fellahok kardot rántanak. Úgy hiszik, démon, amely a földjük termését pusztítja, s csak fegyverrel lehet megállítani. De minden csapásuk a levegőt éri, és a szél kacagva sodorja tova a reményüket.
Tunézia fölött a Gibli kering, a nyugtalanság szelleme. Forgó mozdulatával nem a földet támadja, hanem az ember szívét: aki érzi, különös idegesség lesz úrrá rajta, mintha saját lelke fordulna önmaga ellen.
Nyugat-Afrika partjain a Harmata tombol, a vörös szél. Matrózok hívták a sötétség tengerének, mert porfüggönye elnyelte a napot, vérszínbe borítva a világot. Hajók sodródtak benne, mintha a pokol tüzei közt eveztek volna.
Az angliai partoknál látható a Vérzivatar, amely messziről úgy tűnik, mintha az ég vérezne. Hérodotosz is írt róla: a népek baljós jelnek tartották, mert aki látta, biztos volt benne, hogy közel a végzet.
És ott a Szajmon, a sátáni szél. Egy nép annyira rettegett tőle, hogy hadat üzent neki. Csatasorba álltak, kardokkal, pajzsokkal, teljes fegyverzetben. A szél azonban láthatatlan maradt, s miközben harcosok csaptak a semmibe, ő széttépte soraikat. A Szajmon a szél legsötétebb arca: árnyék, amely ellen nincs győzelem.
Ez a könyv nem papírra íródott, hanem az emberiség közös emlékezetébe. A görögök isteneikhez kötötték, az arabok szellemekként tisztelték, az indiaiak az élet ritmusát hallották benne, a hajósok pedig a túlélésüket bízták rá. Minden nép újabb sort adott a pergamenhez.
És a könyv soha nem zárul le. Minden fuvallat új mondat, minden orkán új fejezet. A szél szerelmes és ellenség, isten és áruló, gyilkos és megváltó egyszerre. És amikor arcunkhoz ér, mi is belépünk ebbe a láthatatlan krónikába – hogy egy pillanatra részesei legyünk annak a történetnek, amelyet a világ peremén csak a szél tud elmesélni.