Ez Ben Richards.
És Glen Powell úgy játssza, mintha nem is szerep lenne: egy fáradt férfi, akinek már csak egyetlen célja maradt. Nem hősködik, nem akar „a rendszer ellen harcolni”, csak túlélni, aztán hazamenni a lányához. Ettől lesz izgalmas. Pont ettől.

A műsor mögött ott áll Josh Brolin, Dan Killianként. Olyan típus, aki úgy mosolyog, hogy közben érzed: minden számítás. Minden szó üzlet. És minden ember… csak adat. Brolin nagyon érzi ezt az elegáns kegyetlenséget — pont ezért lesz félelmetes.

Aztán hirtelen megjelenik Michael Cera. Igen, Cera — akiről az ember nem feltétlenül a vérgőzös hajsza jut eszébe. Elton Parrakis szerepében mégis működik. Kicsit esetlen, kicsit fura, pont az a karakter, aki miatt nem tudod eldönteni, hogy veszélyes vagy csak félrecsúszott. És ez jó. Ettől élő a film.

Colman Domingo megérkezik Bobby Thompsonnal, és rögtön lelassul a levegő. Van benne valami méltóság, valami súly, olyan tekintet, amiből érzed: nem először látja, amikor egy rendszer szépen lassan megőrül.

Lee Pace Evan McCone-ja a másik véglet. Hideg. Precíz. Mintha minden lépést előre lefuttatna magában, még azt is, mikor fog elmosolyodni. Nem teátrális gonosz — az a fajta, akivel nem szeretnél egy sötét utcában találkozni.

És ott van Jayme Lawson, mint Sheila Richards. A történet legcsendesebb, mégis legfontosabb pontja. Nem sok jelenet, de minden pillanatában érzed, hogy miért fut Ben. Miért nem adja fel.

A mellékszereplők sem díszletnek vannak.
William H. Macy úgy hozza Molie Jernigant, hogy közben végig azon gondolkodsz: ő tényleg segíteni akar, vagy csak jól játszik?
Emilia Jones (Amelia Williams) és David Zayas (Richard Manuel) pedig szépen felteszik a történetre azt a plusz réteget, ami miatt ez az egész világ már nem csak játék — hanem egy torz társadalom lenyomata.

Ez a film nem azt kérdezi, hogy ki fog nyerni. Inkább azt, hogy miért nézzük, hogy fut valaki az életéért.
És miért szurkolunk neki, miközben egy egész ország azt várja, mikor bukik el.