A történet középpontjában Lo Blacklock, a fiatal újságírónő áll, aki élete egyik legnagyobb lehetőségéhez jut: meghívást kap, hogy beszámoljon egy luxusjachtról, amely a világ legexkluzívabb utasait szállítja. Az utazás eleinte maga a tökély: pezsgő a fedélzeten, fénylő tenger, elegáns idegenek, akik mind magukban hordoznak egy-egy történetet. De a csillogás mögött valami sötét rejtőzik. Egy éjszaka Lo hallja, ahogy valaki a tengerbe zuhan, majd a víz elnyeli a hangot, mintha soha nem is létezett volna. A nő riasztja a személyzetet, de senki sem hisz neki. A kabin, ahonnan a hang jött, üres. A nyomok eltűntek, a hajó tovább halad, mintha semmi sem történt volna.

Innen kezdődik Lo belső kálváriája – egy olyan nyomozás, amelyben nemcsak az igazságot, hanem önmagát is elveszítheti. A film atmoszférája végig fojtogató. Simon Stone rendezése a lassan kibomló paranoia mestermunkája: a kamera mozgása szinte lélegzetet vesz a szereplőkkel, a fények váltakozása a nappali nyugalomból a sötét kabinok klausztrofóbiájába sodorja a nézőt. A hajó belső tere egyre inkább a tudat zárt tereként jelenik meg, ahol a félelem minden falról visszhangzik.

Keira Knightley játéka lenyűgözően árnyalt. Lo Blacklock nem a klasszikus hősnő: nem tökéletes, nem magabiztos, hanem emberi, sérülékeny, olykor zavart. Mégis, éppen ez az esendőség ad erőt a karakternek. Knightley arcán végigvonul a félelem, a kétség és a makacs kitartás teljes skálája. Ahogy a film halad előre, a néző is vele együtt sodródik a bizonytalanságba, ahol a valóság és az illúzió határa lassan elmosódik. A rendezés tudatosan hagyja, hogy ne lehessen biztos semmiben – talán a nő valóban hallotta a zuhanást, talán csak a saját elméje árulja el.

Simon Stone mesterien adagolja a feszültséget. A film ritmusa lassú, elegáns, mégis végig tele van fenyegető energiával. Nem az akció, hanem a belső feszültség tartja életben a történetet. A kamera hosszú beállításai és a csendekkel dolgozó hangdizájn szinte belepréselik a nézőt a hajó zárt világába. A jacht, amely kívülről a gazdagság és fényűzés szimbóluma, belülről egy úszó börtön, ahol minden pillantás mögött gyanú lapul.

A nő a tízes kabinból nemcsak egy krimi, hanem egy pszichológiai utazás is. Lo története az önbizalom és az észlelés határán játszódik. A film folyamatosan játszik a néző érzékeivel: amit látunk, az talán nem is történt meg; amit elhisszük, az talán csak egy zavaros elme szüleménye. Ez a kétely végig ott vibrál minden jelenetben, minden tekintetben, minden apró részletben.

A film vizuálisan is lenyűgöző. A tenger végtelen kékje, a hajó hideg fényei, a kabinok üveges csillogása mind hozzájárulnak a bezártság és kiszolgáltatottság érzetéhez. Az operatőri munka precíz, az atmoszféra sűrű és elegáns. A néző szinte érzi a tenger sós illatát, miközben Lo egyre mélyebbre merül saját félelmeiben.

A nő a tízes kabinból nem ad könnyű válaszokat. Nem kínál feloldozást, és nem ígér klasszikus befejezést. Sokkal inkább azt kérdezi: mit jelent hinni valakinek, aki maga sem biztos az igazságban? Ez a kérdés végig ott marad a néző fejében a stáblista után is.

A Netflix ezzel a filmmel újra bebizonyítja, hogy a pszichológiai thriller műfaja akkor működik igazán, ha nem csupán a történet hajtja, hanem a lélektani mélység. A nő a tízes kabinból a modern thrillerek egyik legfinomabban felépített darabja: elegáns, hideg, okos és végig nyugtalanító. Egy olyan film, amely után talán soha többé nem alszunk nyugodtan, ha a tenger morajlását halljuk.