Joel Edgerton játssza Robert Grainiert, és egyszerűen passzol hozzá ez a fajta befelé élő, sokat hallgató férfi. Nem tolja túl, nem játszik rá – csak hagyja, hogy a csendek is beszéljenek helyette. Tényleg ritka, amikor valaki ennyire visszafogottan tud erőt mutatni.

Felicity Jones megadja azt a melegséget a filmnek, ami nélkül Grainier története sokkal keményebben hatna. Gladys Grainer szerepében nagyon finom, érzékeny jelenléte van – az a fajta, akire az ember évekkel később is emlékszik, még ha csak rövid ideig volt az életében.

Egészen más energiát hoz Kerry Condon mint Claire Thompson. Ő nem törékeny, nem halk – inkább valami tiszta, csendes kíváncsiság van benne. Olyan karakter, aki belép egy térbe, és anélkül változtat meg mindent, hogy bármit mondana. Jó ellenpontja a film melankóliájának.

Aztán ott van William H. Macy, aki Arn Peeples szerepében hozza a tőle megszokott laza, kicsit szarkasztikus bölcsességet. Nem harsány figura, de mindig pont akkor jelenik meg, amikor egy apró humor vagy egy félmondatnyi irónia feldobja a jelenetet.

A film narrátora Will Patton, és az ő hangja olyan, mintha valaki a vállad fölött mesélne egy rég elfelejtett történetet. Nem nyomul, csak szépen vezeti át a nézőt az évtizedeken.

Mellettük Paul Schneider (Apostle Frank), Clifton Collins Jr. (Boomer), Alfred Hsing (Fu Sheng) és John Diehl (Billy) mind olyan mellékszereplők, akik rövid jelenléttel is hozzátesznek a film világához. Nem lógnak ki, nem nagy gesztusokkal élnek – inkább mindegyikük egy-egy mozaikdarab a korszakból.

Az Az álmok vágányán nem egy tipikus dráma. Inkább egy olyan film, amitől kicsit lelassítasz, és azon kapod magad, hogy nézed a képeket, a füstöt, a tájat, és közben észrevétlenül együtt lélegzel a szereplőkkel. Még csak nem is a cselekmény viszi előre, hanem az emberi rezdülések, és ezekhez tényleg jó színészek kellenek – itt pedig mindenki a helyén van.