Keira Knightley játssza Laura “Lo” Blacklock újságírót, akinek minden mozdulata mögött ott vibrál a belső bizonytalanság. Az ő alakításában Lo nem klasszikus nyomozó, hanem egy nő, aki kétségbeesetten próbálja bizonyítani, hogy nem őrült. Knightley finoman játszik a néző bizalmával: a tekintetében ott van a félelem és a makacsság, a gyengeség és az elszántság egyszerre. Ahogy a történet halad előre, Lo egyre inkább elszigetelődik, és a néző már nem tudja, kiben bízhat meg – talán még benne sem.

Guy Pearce megformálásában Richard Bullmer, a hajó karizmatikus tulajdonosa a tökéletes manipulátor. Pearce az a fajta színész, aki egyetlen félmosollyal képes feszültséget teremteni, és ebben a szerepben a legjobb formáját hozza. Richard egyszerre megnyerő és fenyegető, olyan férfi, akitől a néző sosem tudja, épp megmenteni vagy elpusztítani akar-e valakit. Az ő figurája adja a film morális középpontját – vagy épp a hiányát.

David Ajala mint Ben Morgan a történetben a realitás hangja, a nő bizalmasa, aki mégis egyre gyanúsabbá válik. A néző folyamatosan kételkedik benne: vajon segíteni próbál, vagy csak kihasználja Lo sebezhetőségét? Az ő alakja azt a kérdést testesíti meg, hogy mennyire tudjuk megkülönböztetni a segítő kezet a rejtett szándéktól.

Gugu Mbatha-Raw, Hannah Waddingham, Kaya Scodelario, Gitte Witt, Art Malik és David Morrissey mind hozzátesznek valamit ahhoz a feszültséggel teli, szinte színházi közeghez, amelyben a film játszódik. Mindegyikük olyan karaktert formál meg, aki elsőre mellékszereplőnek tűnik, de valójában egy-egy darabot tart a puzzle-ból, amelynek kirakása a film végéig lehetetlen.

Simon Stone rendezése itt is precíz és elegáns. Nem hagyja, hogy a színészek túlbeszéljék a feszültséget – minden a pillantásokban, a hallgatásban, a testtartásban rejlik. A hajó zárt világa egy társadalmi mikrokozmosz, ahol mindenki szerepet játszik: a gazdagok, akik uralni akarják a valóságot, és azok, akik próbálnak túlélni a hatalom és a hazugság tengerében.

A film egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a néző sosem tudja, kit tekinthet főszereplőnek és kit áldozatnak. Lo Blacklock története mögött ott húzódik a kollektív félelem: mi történik, ha senki nem hisz nekünk, még mi magunk sem? Ez a kérdés minden karakteren végigvonul. Knightley és Pearce kettőse tökéletesen működik, közöttük a feszültség szinte tapintható, de a mellékszereplők is pontosan azt a fajta kétértelműséget hozzák, amitől a film szinte lebeg a valóság és az illúzió között.

A nő a tízes kabinból nem a klasszikus értelemben vett sztárfilm, hanem egy szereplői kamaradráma a tenger közepén. Minden tekintet, minden szó mögött ott lapul egy lehetséges árulás, minden pillanatban újra kell értelmezni, ki az, aki áldozat, és ki az, aki ragadozó. A Netflix ezzel a filmmel olyan pszichológiai tablót mutat, amelyben a színészi játék legalább annyira fontos, mint maga a cselekmény.

Keira Knightley itt végleg bebizonyítja, hogy nemcsak kosztümös drámákban, hanem modern thrillerekben is a legnagyobbak közé tartozik. Guy Pearce higgadt hidegsége tökéletes ellenpontja az ő belső feszültségének, és ez a kettősség az, ami végig ébren tartja a filmet. A nő a tízes kabinból egy elegáns, intelligens és végig nyugtalanító történet arról, hogy néha a legnagyobb veszély nem az, amit látunk – hanem az, amit elhiszünk.