Van egy pillanat, amikor az ember úgy érzi, hogy az élet több annál, mint amit a megszokás diktál. Hogy nem elég az iskolapad, a hétköznapi futások, a kisebb-nagyobb kihívások: kell valami nagyobb, valami, ami túlmutat önmagán. Rakonczay Gábor számára ez a felismerés már fiatalon eljött – és bár akkor még nem tudta pontosan, hova vezet, az első lépések már a gyerekkorában kijelölték az utat.
A természet vonzásában
Gyermekként mindig a természetben érezte otthon magát. Nem a négy fal között, hanem a szabadban, ahol a szélnek, a víznek és az időjárás minden szeszélyének ki van szolgáltatva az ember. Egyesek szerint a kalandvágy egyszerűen genetikába van írva, mások szerint a környezet formálja. Gábornál talán mindkettő igaz volt. A víz, a sport és a folyamatos mozgás korán az életének része lett, és ahogy cseperedett, egyre inkább érezte: nem elég a parton állni, nem elég csak nézni – neki át kell kelnie.
Az első sportélmények
Kajakban ült először úgy, hogy valami különleges érzés fogta el: itt van a helye. A víz sodrása, az evező ritmusa és az a csend, amit csak a folyó vagy a tó felszínén lehet megtapasztalni, mind hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon benne az a kapcsolat, ami később egész életét meghatározta. Nem volt még szó óceánról, nem volt szó rekordokról, csak a mozgás öröme és a szabadság érzése.
Közben azonban ott motoszkált benne valami. Az a fajta belső hang, amely azt suttogja: „többre vagy képes”. Amikor mások számára a napi edzés lezárta a napot, Gáborban ott égett a vágy, hogy továbbmenjen, hogy feszegetni kezdje a határokat.
Az első nagy álom megszületése
A fordulópontot egy merész gondolat jelentette. Mi lenne, ha nemcsak a Dunát vagy a Balatont szelné át, hanem egyszer a végtelen óceánt? Egy gondolat, ami először talán lehetetlennek tűnt. A legtöbb ember ilyenkor elhessegeti a vágyat: „nem nekem való”, „nincs rá pénzem”, „őrültség”. Gábor viszont nem így működött. Nála a lehetetlen szót inkább kihívásként kell érteni.
A 2000-es évek elején kezdett konkrét formát ölteni az álom: óceánt átkelni egyedül, saját erejéből. Magyarországon korábban ilyesmire alig akadt példa, így minden új volt, mindenhez egyedül kellett megtalálni a megoldást – a hajóépítéstől a szponzorok kereséséig.
Felkészülés és kételyek
A kezdetek mindig nehezek. Amikor egy fiatal férfi azzal áll elő, hogy egyedül szeretne átkelni az Atlanti-óceánon, a reakciók nem mindig támogatóak. Sokszor inkább kétkedést, mosolygást vált ki. „Ez lehetetlen” – mondták sokan. És valóban, első hallásra tényleg őrültségnek tűnt.
De Gábor minden akadályból motivációt kovácsolt. Ha nem volt pénz, akkor megoldást keresett. Ha nem volt megfelelő felszerelés, akkor kitalálta, hogyan lehet pótolni. És közben nemcsak testileg készült fel, hanem mentálisan is: futásokkal, evezésekkel, edzésekkel, önfegyelemmel. Mert tudta, hogy az óceánon a legnagyobb ellenség sokszor nem a vihar vagy a hullám, hanem az ember saját gondolatai.
A lehetetlenből terv lett
Ahogy telt az idő, a kezdeti fantázia egyre inkább kézzelfogható céllá vált. Megszületett a hajó terve, megkezdődött az építés, és egyre világosabb lett: nincs visszaút. Az, ami egykor gyerekkori álomnak tűnt, hamarosan valóság lesz.
Ekkor már nemcsak barátok, hanem a közönség figyelme is rá szegeződött. Egy magyar fiatalember, aki hajónak alig nevezhető eszközzel, önerőből akarja meghódítani az Atlanti-óceánt – ez a történet egyszerre volt szürreális és inspiráló.
A kezdetek öröksége
Az első lépések mindig meghatározzák a jövőt. Rakonczay Gábor kezdeti útkeresése, a kételyekkel és akadályokkal való szembenézés, a hajó megépítése és az elszántság, amivel nekivágott, mind-mind előrevetítették azt az életutat, amely később számos rekordot, világraszóló teljesítményt és inspiráló történetet hozott.
De ezek a sikerek nem a rajtnál kezdődtek. Hanem ott, abban a gyerekkori pillanatban, amikor először ült kajakba. Ott, ahol megszületett az a gondolat, hogy az ember sokkal többre képes, mint amit elsőre gondol magáról. És ott, amikor a kételyek ellenére kimondta: „Meg fogom csinálni.”